6.rész Szerelmi vallomás

"Most az éjszaka közepén sírok, ugyanazért az átkozott dologért"

Miattad

 Kang So Ra agya egész végig a parkban történt csókon kattogott. Mikor hazatért sem tudott másra gondolni, mint So Jimin - re, aki képes volt megcsókolni őt az engedélye nélkül. Vajon hogyan lehetett ilyen bátor, hogy csókot lopott tőle? Úgy érezte, kezdi elveszíteni a józan eszét. Ez már több volt, mint amit el tudott volna viselni. Miért jár az esze annyit ezen a fiún? Mitől olyan különleges, hogy csak rá tudjon gondolni? Ilyen és ehhez hasonló kérdések cikáztak a fejében. Magának sem volt képes bevallani, hogy igenis élvezte azt a csókot. A fiú ajkai csak úgy égették a száját. Egyszerre érezte magát kiszolgáltatottnak, ugyanakkor nagyon boldognak is. Lassan lépkedett fel az emeletre, nehogy zajt csapjon és meghallja őt valaki. Miután sikerült neszzenés nélkül felérnie az emeletre, a szobájába vánszorgott és levetette magát az ágyra. Az éjjeli szekrényére tekintett, ahol meglátta a barátiról és róla készült képet. Ők négyen mindig is igazi barátok voltak és soha nem tudta elszakítani őket egymástól. De most tanácstalan volt. Mégis, a csók után hogyan tekintsen majd Sehun - ra? Hiszen két barát nem csókolózik csak úgy egymással. Próbálta visszatartani a könnyeit, mert nem akart gyengének tűnni. Kétségbe volt esve, egy olyan csapdába esett bele, amiből tudta, hogy csak szenvedés árán juthat majd ki. Alaposan beburkolózott a takarójába és próbálta álomra hajtani a fejét. Akárhogy is próbált, csak forgolódás lett a vége. Sehogy sem tudott álom nehezedni a szemére. Ha nem a Jimin által kapott csókra gondolt, akkor arra a pillanatra, mikor tudatosult benne, hogy egyetlen fiú barátja többet érez iránta, mint kellene. A bal oldalára fordult, mikor végre megtörtént az, amire vágyott: Sikerült elaludnia. So Ra álmában, hóval borított utcán lépked, azonban nem egyedül. A keze összefonódott egy másik kézzel, ami melegséggel töltötte el a testét. Fahéj és narancs illat lengte be a tájat, pont úgy, ahogyan a téli vásáron is lenni szokott. Látta, ahogy az árusok eladják a portékáikat, ahogyan a gyerekek vígan nevetnek és dobálják meg egymást a frissen leesett hóval. Egy ponton azonban hirtelen megállt. Mindössze annyit vett észre, hogy gyűrűsujján, egy apró gyémántokból kirakott gyűrű pihent. Anélkül, hogy észrevette volna, elmosolyodott. Próbálta az arcát feljebb emelni, hogy lássa a vele szemben álló személyt, de a teste nem engedelmeskedett neki. A hóesést esőzuhogás váltotta fel. A téli táj eltűnt, helyette pedig csak feketeség. Kocsi csikorgás hallatszott, majd édesanyja rémülettel teli kiáltása.

- Kislányom vigyázz! - So Ra ijedten tekintett körbe, de a sötétség miatt semmit sem látott. Majd a távolban pislákolni kezdett egy apró fény, ő pedig csak szótlanul követte. A látvány, ami elé tárult elborzasztotta. So Ra saját magát látta, ahogyan bátya karjaiban fekszik teljesen magatehetetlenül. Édesanyja zokogva borult apja vállára, aki idegesen értesítette a mentőket. Kétéves húguk egy babakocsiban aludta az igazak álmát, a kocsitól alig néhány méterre. So Ra érezte, ahogyan szépen minden eltűnik körülötte, ő maga pedig zihálva és szemeit könnyesre sírva ébred fel. Soha nem álmodta még ezt a borzasztó dolgot. Remegő kézzel nyúlt az éjjeli lámpája felé, hogy felkapcsolhassa azt. Hirtelen papucskopogást hallotta a szobája felől, végül édesanyja rontott be a szobájába.

- Kislányom mi történt veled? - kérdezte miután meglátta lánya vörösre sírt szemeit.

- Anyu, a baleset! Minden előttem volt - zihálta a lány, miközben próbált erősnek maradni. Az édesanyja odaszaladt hozzá, majd magához ölelte a halálra rémült lányt.

- Csak egy rossz álom volt kislányom nyugodj meg.

- Nem tudok, ez nem álom volt. Annyi évig nem mondtatok semmit arról az átkozott balesetről, inkább hagytátok, hogy emlékek nélkül éljem le azt az öt nyamvadt évet! Tudni akarom mi történt akkor. Kérlek anyám, ha egy kicsit is fontos vagyok neked, akkor beszélj végre!

- Rendben van, elmondom. December vége volt és az utak, már nagyon csúszósak voltak. Te azt mondtad elmész a húgoddal sétálni, de az apád megtiltotta. Végül mégis sikerült kikönyörögnöd, hogy elmehess. Én azért a biztonság kedvéért kikísértelek, nehogy történjen valami. Át akartad tolni a húgodat az úttesten, de a kocsi kereke kitörött és az út közepére gurult. Ekkor jött egy autós, teljes sebességgel, és a kocsi felé hajtott. Te odarohantál, a kocsit elgurítottad az útból és az autó téged ütött el. A bátyád ott tartott téged a karjaiban, míg a mentők ki nem értek. Mindenki halálra volt rémülve, mert úgy feküdtél ott, mint aki már halott lenne. A kórházban azt mondták, hogy kómába estél és az lenne a legjobb, ha lekapcsolnának a gépekről, mert nem láttak esélyt arra, hogy fel fogsz ébredni. A bátyád azonban kötötte az ebet a karóhoz és csak egy hónapot kért az orvosoktól. Te élni akartál és küzdöttél az életben maradásért. Egy hónap múlva tértél magadhoz, de még a nevedre sem emlékeztél. Az orvos azt tanácsolta, hogy vigyünk el téged Amerikába, hogy egy új módszert próbálhassanak ki rajtad, a sokk terápiát, aminek köszönhetően visszanyerheted az emlékeidet. Az apád először nem akart beleegyezni, nehogy még jobban károsodjon az agyad, de neki is rá kellett jönnie, hogy ennél többet nem tehetünk érted. Amerikában végül mégsem a terápia mellett döntöttünk. Kicsit tartottunk tőle, hogyan fog majd hatni rád, ezért hipnózissal néhány emléket a családodról és néhány barátodról sikerült visszahoznunk.

- Na és mi van a többi emlékemmel? Szkeptikus vagyok, mert amikor megcsókoltam Sehunt, akkor úgy éreztem nem az volt az első csókom anyám! - a nő kissé összerezzent. Fogalma sem volt, hogyan mit mondjon a lányának anélkül, hogy azt a bizonyos fiút meg ne említse. Mindenképpen távol akarták tőle tartani, mert az hatással lett volna az egész eddigi felépített életére. Kang rendőrtiszt egy rendesen felépített, hamis emlékkellel kreált életet biztosított a lányának, aki a mai napig úgy sejti, még soha életében nem volt férfivel azelőtt.

- Kislányom, nem tudom miért érezted ezt, de ideje lenne pihenned, hogy holnap legyen elég erőd a tanuláshoz - Min Seo egy gyengéd csókot nyomott lánya homlokára, majd lekapcsolta a lámpát és kifáradt a szobából. So Ra úgy gondolta anyjának igaza van és végre muszáj pihennie is.

*Másnap*

A besütő nap fénye megvilágította a szobát So Ra szemei lassan felnyíltak és reflexszerűen nyújtózkodott egy nagyot. A tegnap éjszakája méltán nevezhető borzasztónak, vagy pocséknak, de semmiképpen sem eseménytelennek. Szerette volna, ha semmit sem tud arról a balesetről, amiben fél életét gyakorlatilag elveszítette mégsem tudta elkerülni a száraz és kemény igazságot. Miután sikerült kimásznia az ágyából, ideje volt, hogy találjon magának valami ruhát. A választása végül, egy fehér ruhára és egy türkiz színű kardigánra esett. Ehhez még társult egy fehér lapos sarkú cipő és a ruhához passzoló táska. A haját most a megszokottól eltérően begöndörítette, az ajkára kent egy leheletnyi szájfényt és úgy hagyta el a szobáját. Anélkül, hogy a szomszédos szobába ment volna, hogy felébreszthesse Jiang Menget az álomvilágából, inkább az étkező felé vette az irányt. Érezte, ha nem eszik meg gyorsan valamit, akkor a gyomra úgy összeszűkül, hogy nem lesz képes gondolkodni az óráin. Az étkező, csak úgy, mint a ház többi helyisége a hálószobáktól és fürdőktől eltekintve, mélyvörös színben pompázott, ami jól kiegészítette a fehér márványpultot és a zománcozott sütőt. Sor a felült az egyik székre, majd elkezdte elfogyasztani, a számára előkészített salátát, amit diéta gyanánt írt fel neki az anyja. Bosszantotta, hogy csak ennyi ételt vihetett be a szervezetébe, de mivel más választása nem volt, így kénytelen volt ezt megenni. Miközben jóízűen eszegetett, Jiang Meng is megérkezett.

- Jó reggelt! – köszöntötte a lányt jókedvűen.

- Neked is jó reggelt. Várod már az első napodat nálunk?

- Igen is és nem is. Egyrészről kíváncsi vagyok, viszont nem akarok túl sokat tanulni. Valahogy ez nem nekem való.

- Egy kis tanulás nem árt senkinek. Szeretnéd, hogy a sofőr vigyen el minket, vagy megbízol a bátyámban?

- Azt hiszem, maradok a bátyádnál. A sofőr kissé sótlannak tűnik – So Ra elmosolyodott, majd felállt a helyéről. Gyorsan megigazította a ruhája szélét és Jiang Meng kíséretében elindultak Ji Woon autója felé. Bátyának egy nyitott tetejű kabrió volt a tulajdonában, amit még karácsonyra kapott édesapjuktól. A férfi sosem tagadta, mennyire bolondul az autókért. So Ra bátya, épp az autó elejét fényezte, mikor észrevette húgát és a mellette látványosan unatkozó fiút.

- Tudom milyen az egyetem, de hidd, el ezt az iskolát szeretni fogod – szólt Ji Woon kissé erőltetett hangon Jiang Meng – hez.

Nem lehetne, hogy induljunk? Ha nem sietünk el fogunk késni! – a fiú hangja hideg volt és kíméletlen. Ji Woon és So Ra összenéztek, majd mindhárman beszálltak az autóba. So Ra szerette a napnak ezt a szakát, hiszen reggel még mindenki friss és üde volt. Illetve majdnem mindenkit. Ugyanis a lány másik barátnője Kim Eunji ritkán járt be az egyetemre, mert folyton betegeskedett. Persze ez csak egy kifogás volt a számára, hogy ne kelljen látnia, ahogy imádottja, Oh Sehun inkább barátnője társaságát keresi, mint az övét. A barátságuk részben anyáiknak is köszönhető, hiszen a két nő, már az egyetem óta igazán jó kapcsolatot ápoltak egymással. Eunji nem volt különösebben érdekes karakterrel megáldott lány: Hosszú barna hajához, sötét szemek párosultak és ideje nagy részét, a pletykák töltötték ki. A szüleik ingatlanpiacot hoztak létre, a Kang család is nekik köszönheti a villát, amiben élnek. Kang rendőrtiszt a lányt szerette volna hozzáadni a fiához, azonban mindkét fél elzárkózott a képtelen ötlettől. So Ra boldog volt, hogy egy hónap távollét után, újra láthatja majd beszédes barátnőjét. Jiang Meng mellette hangosan szuszogott. So Ra először azt gondolta alszik, de megkönnyebbülésére erről szó sem volt. Miután megérkeztek az iskola elé, a két lány, Hei Min és Eunji már vártak rá.

- Uni de jó, hogy megjöttél! – lelkendeztek a lányok és mindketten letámadták őt egy öleléssel. Sora boldog volt, hogy barátnővel lehetet, így egy kicsit egy szimpla egyetemista lány bőrébe bújhatott. Noha itt, is mint mindenhol tisztelet övezte, hiszen mégiscsak a rendőrfőnök lánya volt, mégis kicsit szabadabbnak érezte magát. Talán azért, mert nem volt rajta anyja és apja árgus szemei.

- Igen én is boldog vagyok, hogy láthatlak titeket. Eunji te még nem ismered, ő itt Jiang Meng az új cserediák, aki a házunkban él.

- Hű ez nem semmi! Amikor So Ra említette, hogy jön egy új srác én egy okos tojás stréberre gondoltam, de te egészen jóképű vagy! – nevetett fel a lány, a fiú pedig valami köszönöm félét sziszegett a fogai között. A három lány Jiang Meng kíséretében belépett az iskolába. So Ra a tekintetével, csak egy valakit keresett, név szerint, So Jimint. Remélte, hogy a fiú már itt van és beszélhet vele. Muszáj megmagyaráznia neki a tegnap történteket. Szerencsére, a fiú már ott volt, barátai társaságában. So Ra lopva a fiúra pillantott: Egyszerű fehér pólót, fekete nadrágot és citromsárga tornacipőt viselt a fiú. Tekintete a fekete napszemüvege mögött, kifürkészhetetlen volt. So Ra túl gyáva volt ahhoz, hogy odamerjen menni hozzá és számon kérje rajta a dolgot, ezért barátnőit arrébb rángatva, próbált elvegyülni a tömegben. Sajnos egy ilyen kaliberű lányt, nem nehéz észrevenni, így Jimin is kiszúrta őt magának.

- Nocsak, megérkezett a pasi faló hercegnő! – a fiú hangja tocsogott, a megvetésben és a gúnyban.

- Hogy mersz így beszélni velem? Te voltál az, aki erőszakkal csókra kényszerített engem. Ha én pasi faló vagyok, akkor te mi vagy?

- Én ember vagyok, amit te nem mondhatsz el magadról. Az a csók egyébként sem jelentett semmit sem. Te csak egy újabb csinos kislány vagy, aki hiszékeny és naiv – So Ra szívét csavarták ezek a szavak. Tudta jól, hogy igaza van, mégsem volt képes beismerni, hisz akkor a fiú nyert volna és nem pedig ő. Így vett egy mély levegőt, majd elsétált a fiú szeme láttára. Igyekezett a szemét, a folyosón tartani, ami az ebédlőig vezetett, nehogy véletlenül visszakanyarodjon, a fiú izgató tekintetéhez. Az ebédlőben, még nem voltak olyan sokan. A lánynak igazából, csak egyetlen emberre volt most szüksége és az Sehun volt. Megnyugtatta a tudat, hogy két barátnőjével együtt, a megszokott helyükön ülnek Jiang Meng, pedig jóízűen beszélget barátaival.

- Szia Sehun – köszönt a lány, hangjában pedig egy kicsi izgatottság érződött.

- Nahát So Ra, már csak rád vártunk! – mosolyodott el a fiú. Sehun tekintete, mikor a lány szemeibe nézett átható és tiszta volt. Valahogy úgy, mint egy gyerek a cukorkaboltban. Csakúgy csillogtak a sötét íriszei, szőke haja, pedig szokás szerint tökéletes állapotban volt.

- Sajnálom, hogy késtem, csak el kellett intéznem valamit – kicsit tartott attól, hogy barátai megsejtik a dolgot, ezért csak finoman beszélt a témáról.

- So Ra, valami fontosat kell kérdeznem tőled! – szólt hozzá Sehun, olyan hangerővel, hogy az ebédlőben tartózkodó diákok tekintete, mind arra az egy asztalra koncentráltak.

- Mégis mit művelsz? – kérdezte tőle idegesen a lány és gyengéden beleharapott alsó ajkába.

- Tudod, mióta először megismertelek téged, már akkor volt benned valami vonzó. Nem tudom, hogy a fekete hajad, vagy barna szemeid voltak azok, amik jobban vonzottak engem, vagy talán csak az, hogy te mindig kedves és vidám természetű lány voltál, de mindig, amikor a közeledben voltam a szívem vadul kalapált a mellkasomban. Most már rájöttem, hogy amit érzek irántad több mint amit bárki más iránt éreztem eddig. Szerelmes vagyok beléd Kang So Ra és minden erőmmel azon leszek, hogy egy nap, majd te is ezt érezd majd irántam! – a diákok egyszerre kezdtek el tapsolni és éljenezni. Ritka pillanat volt az ilyen az iskola falai között. Egyetlen ember volt csupán, aki csak némán állt és meg sem tudott szólalni. Kang So Ra, csak állt némán és próbálta elkerülni, hogy bárkivel is szemkontaktust kell, fenntartson. Úgy érezte azonnal el kell tűnnie, ha csak nem akar belehalni ebbe a mérhetetlen nagy szégyenérzetébe, hiszen valamire a tegnapi nap folyamán egészen biztosan rájött. neki csak So Jimin kell és senki más!