8.rész Egy elfeledett emlék

"Az emlék amit szeretnék elfelejteni, az a búcsúzás"

Az ablakon beszűrődő vény bántotta So Ra szemét, ezért kénytelen volt kinyitni azokat. A hosszú szempilláit gyengén megrebegtette, majd kinyitotta a szemeit. Szinte sokkot kapott, hogy nem az ő piha puha párnája között érte a reggel, hanem egy számára idegen helyen. A feje olyan volt, akár az időzített bomba, ami bármelyik pillanatban felrobbanhat. Lassan próbált felkelni, mikor észrevette, hogy teljesen meztelen. So Ra elkezdte kapkodni a levegőt. Mégis, miért nincsen rajta a ruhája, mikor tegnap este még a partin volt, ma pedig egy idegen házban ami inkább hasonlított egy régi raktárépületre, mint egy lakókörnyezetre. Miután az ágy alá nézett meglátta a fekete ruhát ami tegnap volt rajta. Azonban a ruha nem kötötte le úgy a figyelmét, mint egy fekete kalap. Nagyon ismerős volt neki ez a darab. Próbált visszaemlékezni, hol látta már korábban, de csak még jobban megfájdult tőle a feje, így kénytelen volt ezt az ötletét jegelni. Borzasztóan érezte magát.
- Végre felkeltél hercegnőm! - a nyitott fürdő ajtaján Jimin lépett elő, a derekára egy törölköző volt kötve, más testrészei fedetlenek maradtak.
- Te meg, hogy kerülsz ide? - kérdezte ijedten a fiútól, és a takarója alá igyekezett bújni, hogy elrejtse a szégyenét.
- Hihetetlen, hogy te nem emlékszel a tegnap esténkre! Pedig egy igazi vadmacska voltál az ágyban - a fiú gúnyosan mosolygott a lányra, mire So Ra félelemérzete, még inkább erősödött.
- Mit műveltél velem? - kérdezte elhűlve, miközben kibuggyantak a könnyei.
- Semmi olyat, amibe nem egyeztél volna bele magadtól is. Hiszen annyira boldog voltál, mikor megláttál tegnap a fogadáson. A szemeid csillogtak és még mosolyogtál is - Soranak kezdtek derengeni a tegnap történtek. Sehun vallomása, Jimin vigasztalása, a fogadás és barátnője árulása.
- Neked teljesen elment az eszed! Te bolond vagy. Mégis, hogyan lehettem volna olyan buta, hogy neked adjam magam - az arcáról folytak a könnyek, miközben választ várt. Miért pont őt cserkészte be? Miért őt bolondította magába? Hiszen annyi lány volt még, akivel megtehette ugyanezt, mégsem tette.
- Jó lehet, hogy nem voltál egészen magadnál, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy most már csak az enyém vagy Kang So Ra. Minden egyes pillanatban az őrületbe kergettél, de már nem tudsz szabadulni tőlem, akármennyire is szeretnél!
- Mennyit kell egy nőnek elviselnie a szerelemért? - kérdezte mélyen a fiú szemébe nézve. Jimint eléggé megrendítette a kérdés, hiszen másodpercekig meg sem tudott szólalni.
- Hagyd abba, ez a vádaskodást! Nem értesz te semmit! - a fiú dühösen kiabált rá, mire So Ra összekuporodva, próbált csendben maradni.
- Mit tettem veled, hogy ennyire meg kellett alázz engem? Talán, az a baj, hogy szerelmes lettem beléd? Szerettem volna elfojtani azt a mérhetetlen nagy vágyat, amit irántad éreztem de nem jött össze. Amit tettél, egyetlen nő sem lenne képes megbocsátani neked. Csak, hogy én már nem vagyok nő!
- Mégis hogy érted ezt?
- Hála neked, már nem vagyok nő! Bemocskoltad a testemet és vele együtt az egész lelkemet is. Amit tettél, más nem tudná neked megbocsátani, én viszont kénytelen vagyok rá. Hiszen te mondtad, azzal, hogy megerőszakoltál, a tulajdonod lettem. Szeretnél itt tartani engem? Vagy megengeded, hogy hazamehessek a családomhoz elköszönni tőlük? - So Ra észrevette, hogy Jimin szeméből egy könnycsepp folyik le az arcán. Tehát mégis csak eljutott a tudatáig amit művelt vele és még sem olyan szívtelen dög, mint amennyire mutatja magát.
- Én nem értelek.
- Pedig egyszerű: Ha tényleg a tulajdonod vagyok, akkor kénytelen vagyok a megbocsátásra. Azt hittem, hogy a balesetem után, már nem jöhet rosszabb, de úgy tűnik tévedtem.
- Milyen baleset? - a fiú rémülten tekintett rá.
- Öt éve autóbalesetem volt és minden emlékeim elvesztek. Amerikában éltem és még a saját nevemre sem emlékeztem. A szüleim néhány emlékemet vissza tudták hozni, de a fél életem elveszett. Azt hittem annál rosszabb nem történhet velem, de amit te műveltél velem, az még ennél is sokkal jobban fáj. Nem is értem, miért beszélek még mindig veled és nem mentem már haza a családomhoz, akik szeretnek engem - So Ra letörölte a könnyeit és igyekezte visszanyerni az erejét. Ezzel egyidejűleg, észrevette, hogy Jimin térdre rogy az ágy előtt és mereven bámul maga elé.
Ezt nem tudtam, ha tudtam volna nem teszem meg ezt veled! - kiabálta a fiú zokogva, mire So Ra újra megrémült. Nem értette a fiú hirtelen reakcióját.
- Miért tetted ezt velem? Kérlek ennyit jogom van tudni! - a fiú azonban mint aki rémeket látott, felpattant és kisietett a szobából, az ajtót pedig becsapta maga mögött.

*******

Kwan Jun kirohant az épületből, mert szüksége volt a friss levegőre. Érezte, hogy minden amit eddig a lányról gondolt, egy csapásra köddé vált és eltűnt. Mégis, hogyan tehette ezt? Hiszen tudhatta volna, hogy ő nem olyan, hogy csak úgy lefeküdjön bárkivel is. Miért kellett neki elmondani, hogy balesete volt? Miért kellett most bűntudatot ébresztenie benne? Ezek a kérdések kavarogtak benne. Most már tudta, hogy amit tette az megbocsáthatatlan, mégsem tudja visszacsinálni a dolgokat. Talán akkor ezért nem ismerte fel a lány és nem a szülei voltak a felelősek ezért. Talán az egész álca felesleges volt. Elég lett volna ha odaáll a lány elé és közli vele az igazat, akkor ez nem történt volna meg. Már túl késő... Túl késő arra, hogy helyrehozza amit elrontott. Az már nem hozza vissza a lány ártatlanságát, amit ő mocskolt be. Mocskosnak és romlottnak érezte magát abban a pillanatban. Amikor a lány nyakát csókolta, lealhatott volna, de nem tette. Amikor gyengéden levetkőztette, meg állhatott volna, de nem tette. Most már csak annyit tehet, hogy vár a lány ítéletére és minden erejével azon lesz, hogy So Ra megbocsássa azt amit vele művelt. Vett egy mély levegőt, majd visszament a házba. Látta, hogy a lány már visszavette a partin viselt ruháját, és már készült elmenni.
- Ha nem bánod, akkor hazamegyek. Már nincs itt semmi keresnivalóm. Jobb lesz, ha mindketten elfelejtjük ezt az egész borzalmat és nem rágódunk tovább ezen. Neked meg van a  magad élete és nekem is meg van az enyém. Nem szeretnék fájdalmas búcsút, tekintve, hogy te nem vagy egy érzelmes ember. Szóval ég veled Jimin! - a lány már indult volna kifelé, mikor Kwan Jun elkapta a kezét, majd hátulról átölelte a lányt.
- Ne menj el! Nem kérem, hogy bocsáss meg, csak ne hagyj itt engem! Nem bírnám elviselni, ha még egyszer kisétálnál az életemből.
- Mit értesz az alatt, hogy még egyszer? Talán ismertelek korábban is?
- Erre magadnak kell rájönnöd. Ha most itt hagysz, akkor az egész életem romokba dől. 5 évembe került, mire mindent újra felállította. Ha most elmész, akkor tönkremegy minden - egyre szorosabban ölelte a lányt, hogy az még véletlenül se tudjon kiszabadulni a karjai közül. Tudta jól, hogy nem élvezheti ki ezt a pillanatot, mert nem érdemelte meg. Azt sem érdemelte meg, hogy a lány egyáltalán a szemébe nézzen.
- Sajnálom Jimin, de ez már túl késő! - a lány óvatosan kiszabadította magát az ölelésből, majd felkapta a táskáját és még egy sajnáló pillantást vetett rá. Kwan Jun érezte, hogy most már tényleg örökre vége. Kang So ra már nem lesz más számára, mint egy elfeledett emlék